Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén. Mi viszont azt sem tudjuk, hol vagyunk. Négy nappal ezelőtt gyermekinket, mint Mcduffot "kivágták" édesanyjuk méhéből.
Nekünk ők a világnak ékei, mi vagyunk a világnak vénei, nem mondjuk hogy ez volt az utolsó születés, és szerintünk még van újjá születés.
Már a szülőszobán megpróbáltunk összebarátkozni, apa majd anya is mellre vehette a kicsiket, akik csenddel és hozzánk bújással csepegtettek örömöt a szívünkbe, még a babonás nap ellenére is. Mi szerencsések voltunk.
Anya a kórházban már megfelelő jártasságot szerzett a babák ellátásában. Szakképzett egyének és egyén hölgyek vezették be az alapok elsajátításába, és látták el az otthoni élethez való jó tanácsokkal.
Apa szülinapján haza is térhettünk, a meleg kórházi szobát szeretettől fűtött családi házra cseréltük, ahol már az unokatesók vártak ránk türelmetlenül.
A hazafele tartó út eseménytelenül telt. Végig aludták az utat, sőt még az új felségterület birtokbavételekor is az igazak álmát aludták. Apa és anya ekkor még nem is sejtette, hogy sötét fellegek kezdenek tornyosulni. Az idillikus kép, az unokatesók ragyogó, érdeklődéstől csillogó szemei, az elismerő testvéri pillantások, gyermekeink csukott szemei, ritmusos szuszogása, azt a negédes, délibábos képzetet vetették fel elménkbe, hogy innentől már minden a legnagyobb rendben lesz. Az esti szoptatás és a fürdetés is simán ment. Kicsit lett csak melegebb a víz, mint kellett volna, de ezt pici hidegebb folyadék hozzáadásával korrigáltuk. Apa még bénázott kicsit az öltöztetésnél, így az hosszabbra sikerült a kelleténél. Majd gyakorolunk még.
Mint ahogy anya is gyakorolta, miként lehet a két apró lényt egyszerre táplálni, egyszerre ciciztetni, mert kicsit számolgattunk és megállapítottuk, hogy ha egymás után esznek, akkor szinte semmi idő nem marad anyának regenerálódni, pihenni. Még ekkor is rendben volt minden, szépen ettek mindketten.
Kaja után aztán ránk zúdult a nem várt veszedelem. Norbi és János jól szervezett, összehangolt támadást indítottak. Janó a cicizés után kellemes álomba szenderült, Norbi viszont sírással nyomatékosította, hogy valami nincs rendben. Felváltva próbáltuk különböző pozíciókban tartani, ringatni, beszélni hozzá. És mindig, mikor már azt hittük, betehetjük fekhelyére, újra és újra jelezte, hogy ő erről mást gondol. Apa önfeláldozóan magára vállalta az esti gondviselő szerepét, anyát ágyba parancsolta, alvásra ösztönözte, hogy legalább a következő szoptatásig pihenjen valamit. Valamennyit pihent is, de koránt sem eleget, mert a hangosabb sírásokra azonnal felébredt. Az éj közepén esedékes szoptatást megejtettük, Janót nem ébresztettük. úgy döntöttünk, majd ő jelzi mikor óhajt enni. Norbi végre elaludt. Aztán a "Sárkányos Nagyúr", aki ekkor már levedlette sárkány viseletét, jelezte, hogy ő is táplálkozással köszöntené ez első itthon ránk köszöntő hajnalt. Táplálkozzon csak gondoltuk. Ő táplálkozott. Lassan, kimérten. Én félálomban szenderegtem, Eszti meg még abban sem. A gyermek, mint valami jól képzett férfiember, végtelennek tűnő ideig tartotta birtokában a melleket, tapasztotta rá ajkait. Más körülmények között valószínűleg hatalmas büszkeséggel töltött volna el a gyakorlásnak ez a fajtája, de most valahogy inkább más okozott volna nagy megelégedést. Nem is kell mondanom, hogy addig nem aludt el elsőszülött gyermekünk még az öcsikéje fel nem ébredt. Ekkor jöttünk rá, hogy ők összeesküdtek ellenünk. Alapos módszerességgel törnek az elpusztításunkra.
De felvesszük a kesztyűt. Mérhetetlen anyai és apai szeretetünket vetjük be ellenük. Nem ismerünk megalkuvást és a győzelem a miénk lesz, még akkor is ha a birnami erdő elindul ellenünk.
Lassan én is lehunyom kicsit a szemem. Átengedem Esztinek a terepet. Ő fogja szemmel tartani a két pernahajdert, akik persze most egyszerre tudnak aludni.
És megmondtam, hogy ördögi dolog ez!
